A MEGBOCSÁTÁS ÚTJA – Tanúságtétel
Vallásosan neveltek, de fiatalkoromban abbahagytam a templomba járást. Ebben az időszakban mentem hozzá Ádámhoz, akivel a hagyomány miatt egyházi esküvőnk volt, de a hit akkoriban nem játszott szerepet a házasságunkban. Már házas voltam, amikor felnőttként újra megtértem. Templomba jártam, rendszeresen gyóntam és áldoztam, de Ádámot nem sikerült magammal vinnem. Ez kicsit zavart, mert úgy éreztem, az volna helyes, ha mi mindent együtt csinálnánk, és széthúzást okozok köztünk, azzal, ha én mégis megyek.
Ahogy a gyermekeink születtek, egy hívő barátnőm ajánlására elkezdtem Ádámért imádkozni. Ez nagyon lassan, de gyümölcsöt hozott, eljutottunk egy házas lelkigyakorlatra is, ami sokat segített, egyre inkább családdá kovácsolódtunk és lassan megjelent a házasságunkban a közös imádság is.
Amikor az életünk rendeződni látszott, akkor tudtam meg, hogy Ádám megcsalt egy volt kolléganőjével. Az is kiderült, hogy évekkel ezelőtt már viszonyuk volt, most pedig csak újra összetalálkoztak. Egyszeri alkalom volt, mégis megfogant egy kisbaba. Az esetről úgy értesültem, hogy a nő levelet írt nekem, amiben fájdalommal és önváddal mesélte el, hogy épp az imént ölte meg a kisbabáját, akinek Ádám lett volna az édesapja. Azt is elpanaszolta, hogy Ádám szóba sem akar állni vele, amióta megtudta, hogy babát vár, csak pénzt adott és keresett egy magánklinikát, ahol titoktartás mellett elvégzik az abortuszt.
Először azt hittem, itt valami tévedés van és biztos egy másik Ádámról van szó, mert az enyém velünk van és minket szeret. De sajnos igaz volt ez a szörnyűség.
Forgott velem a világ. A “megcsalt feleség” kifejezés túlságosan banálisnak hangzott, mert úgy éreztem, hogy itt nem is én, hanem az egész családunk csalatott meg. Tudtam, hogy a legtöbb feleség ilyenkor kiadná a férje útját, én mégis elhatároztam, hogy valahogy meg akarok bocsátani, csak a fájdalomtól nem tudtam, hogyan. Nyitogattam a Bibliát, de annyira össze voltam törve, hogy képtelen voltam gondolkozni. Isten mégis nagyon közel volt hozzám azokban a napokban.
Aztán Ádám bevallott mindent őszintén.
Sosem fogom elfelejteni azt az estét, éjszakát. Próbáltam lélekben felkészülni, de ilyesmire nem lehet. Sokat imádkoztam a Szűzanyához, hogy adjon erőt. Ültünk a sötétben a kanapén, én meggyújtottam egy gyertyát, hogy Isten ott legyen. Nem volt több ötletem. És egyszercsak fizikailag azt éreztem, hogy mellettem van a Szűzanya. Még sosem éreztem ilyet. Ott volt és megtámasztott. Szinte nem is fájt semmi, amit végig kellett hallgatnom. Józan voltam és erős.
Nem tudom, honnan volt bennem az erő, de még azt is felajánlottam, ha kiderül, hogy mégsem ment el a kolléganő abortuszra, én hajlandó lennék magunkhoz venni és felnevelni a kicsit, ha megszületik. De sajnos már nem élt.
Ádám nem szépített semmit, egészen őszinte akart lenni velem. Iszonyatosan szenvedett a tette miatt, és tudta, hogy nem teheti jóvá. Bocsánatot kért, bár nem remélte, hogy megbocsátok. Utólag elmesélte, hogy azért imádkozott, hogy amikor elmondja az igazat, akkor minden fájdalom neki fájjon és ne nekem.
Napokig csak imádkoztam és olvasgattam a megbocsátás témában. Elsősorban keresztény jellegű írásokat. A megbocsátás döntés. – írják. És hogy nagyon hosszú út. Nem annyi, hogy kimondom és kész. Egy folyamat. Maga a döntés mellett még egy hosszú lelki folyamata van. Úgy mint ahogy megvan a lelki folyamata a gyásznak, az elengedésnek stb. Nem tudjuk elkerülni. Addig kell eljutnom, amíg „el is felejtem” a dolgot, egy morzsának sem szabad bennem maradni a sérelemből. Soha nem szabad felhánytorgatnom, előhoznom semmiféle jövőbeni nézeteltéréskor sem. Azt írták, kell hozzá szerető, megértő és támogató háttér. Ha sikerül végigjárni, akkor akár jobb is lehet minden, mint korábban. Ezt akkor még nehezen tudtam elképzelni, mert teljesen benne voltam az örvényben és nem tudtam objektíven szemlélni a dolgokat. És annak a nőnek is meg kell bocsátanom. Olyan szintig kell eljutni, hogy az ember a bűnöst képes legyen akár szívből megölelni is. Csak úgy fog működni az egész.
Hát ez így elsőre nehezen volt hihető megvalósíthatónak.
Elhatároztam mégis, hogy végig akarom csinálni.
Jó lett volna valami további segédanyag is, ami nemcsak az elméletet, hanem a gyakorlatot is szemlélteti. Jó lett volna, ha valaki adott volna valami épkézláb katolikus tanácsot. De nem volt ilyen. Különben sem tudtam volna elmondani senkinek, akit ismertem. Egyszerűen túlságosan megalázó volt..szégyen.. Álnéven egy netes fórumon segítséget kértem, de csupa olyan tanácsot kaptam, hogy hagyjam el a férjem. Ezt nem akartam. Úgy éreztem, Istenről kell példát vennünk és az Ő segítségét kell kérnünk. Ő nekünk ugyanígy megbocsát, akármit követünk el.
Maradt hát Isten és az imáim.
Nem megyek bele további részletekbe, esetleg csak abba, hogy a szörnyű időszak elmúlásával nagyon közel kerültünk egymáshoz Ádámmal. Másik munkát keresett, hogy velünk lehessen, igazi édesapa lett. Az, hogy megbocsátottam, valahogy sokkal nagyobb erővel bírt, mintha elzavartam volna.
Mégis, egy idő után egyre jobban bántott, hogy egy ekkora bűnt követett el, mint az abortusz. Kértem tőle, hogy imádkozzon, és megígérte, én pedig hittem neki. De emlékszem, hogy az eset után hónapokig minden imádságomat kétszer mondtam el, egyszer a magam nevében, egyszer pedig Ádám helyett, arra az esetre, hogyha mégse imádkozna. Nem akartam, hogy elvesszen a lelke. Ezért böjtöt is vállaltam, egy ideig péntekenként csak kenyeret és vizet vettem magamhoz, bár tudtam, hogy másik ember bűnéért senki más nem vezekelhet.
Megbocsátottam, de ettől még nagyon sokáig nem tűnt el a szívemből a fájdalom. A szentáldozás ereje mindig segített és akkor kezdtem intenzívebben olvasni a Szentírást is, mert az is mindig megnyugtatott. Egy szakaszra különösen emlékszem: “ha valamelyik asszonynak hitetlen férje van, és az kész vele lakni, ne hagyja el a férjét. Mert a hitetlen férj megszentelődik a felesége által…” (1Kor 7,13-14)
Felismertem, hogy ez az út nem széthúzás többé, mert az én szentségi életem mindkettőnk lelkére hatással van, hiszen mi egyek vagyunk a házasságban.
Rá egy évre jutottunk el egy nagyon szép lelkigyakorlatra, ahol a liturgiák és a Szentlélek segítségével egy kicsit még jobban újjászületett a házasságunk.
Sok év távlatából ma elmondhatom, hogy igazi keresztény család lettünk, közös imádságokkal, és a gyerekeket is ebben neveljük. Azt tudom, hogy nem élünk mindketten ugyanolyan mély lelki életet, de látom, hogy Ádám mekkora utat tett meg onnan, ahonnan indult. A tizenöt éves házassági évfordulónk után azt mondta, hogy biztos azért kerültünk össze, hogy én visszavezessem őt a jó Istenhez, ő meg gondoskodjon rólam.
Az eset után 3 évvel egy kiránduláson voltunk, ahol valami eszünkbe juttatta a hűtlenségi történetet, és teljesen normálisan tudtunk már beszélgetni róla. Észrevettem, hogy eltűnt belőlem minden neheztelés és minden fájdalom. Őszinte sajnálatot éreztem az iránt a nő iránt, aki elveszítette így a kisbabáját, és Ádám is megfogalmazta, mennyire sajnálja, hogy így bánt vele. És akkor ott, egy erdei játszótér közepén, amíg a gyerekeink játszottak, mi egy padon elkezdtünk együtt imádkozni azért a nőért, aki miatt majdnem tönkrement a családunk. És szívből jött, őszintén. Tudom, hogy erre a legtöbb ember azt mondaná, hogy nem vagyok normális, de mégis belül érzem, hogy ez így a jó és így van rendjén. Azt hiszem, itt végződik a teljes megbocsátás, de Isten nélkül ezt biztos, hogy nem lehet végigcsinálni.
Bevallom, sok mindent nem így képzeltem el, amikor hozzámentem Ádámhoz, de azért belül tudom, hogy jó döntés volt együtt maradni, és kitartani Isten mellett. Azok alapján, amin keresztülmentem, biztosan tudom, hogy az Úr képes megszentelni a családot egyikünkön át is.
Nemrég hallottam egy prédikációban, hogy felelősek vagyunk a házastársunk lelki üdvéért. Talán valóban éppen ilyen feladat jutott nekem, hiszen ez az egész út engem is más emberré tett, – sokkal nagyobb lett bennem a szeretet mindenki iránt, mint azelőtt.
A tanúságtétel megjelent a MÉCS közösség „Élet Kenyere” c. kiadványában.