Tanúságtétel
Házasságunk egy viharosabb, súrlódásokkal teli időszakában mentünk el első közös lelkigyakorlatunkra.
Első gyermekünk kicsi volt, a fáradtság, a megélhetési gondok, a teljesületlen elvárásainkból született belső sértettségünk még nehezebbé tették számunkra azt, amire eleinte olyan nagyon büszkék voltunk: a kommunikációt. Házasságunk elején ugyanis büszkén osztottuk meg mindenkivel, hogy mi mindig mindent megbeszélünk, mert láttuk a környezetünkben, hogy a kommunikáció hiánya hányszor tesz tönkre kapcsolatokat.
De ebben az időszakban már ez sem ment. Csalódottak voltunk, csalódottak a munkában, a kapcsolatban, azokban az elvárásokban, amik a gyerekvállalás előtt születtek meg és nem teljesültek. Idő sem volt beszélgetésre. Azt gondoltam, ha egyszer végre leülünk beszélgetni, végre el fogom magyarázni a férjemnek, hogy mi mindent kellene jobban csinálnia, el fogom mondani, mi minden esett rosszul az elmúlt időszakban és azt is, hogy mi lenne még a dolga például friss apaként, amibe látszólag még nem rázódott bele.
Emlékszem, hogy a lelkigyakorlat első napja hatalmas fordulópontot hozott a szívemben.
Kaptunk ugyanis egy egyéni elmélkedésre szánt feladatot, ami egyetlen feladatból állt: Gondold végig és írd le, mi mindenért vagy hálás a házastársadnak!
Hálás…? Hálás.
És akkor elkezdtem keresgélni dolgokat. Jöttek. Hogy eltart. Hogy dolgozik értünk. Hogy tisztel. Hogy kávét főz. Tisztába teszi a gyereket. Elkísért a vizsgálatokra. Kiáll értem. Felszereli a polcot.
Jöttek a dolgok, először lassan, majd egyre több. Átkerültem a szemlélés másik oldalára. Nem azt láttam, hogy mit nem csinál meg, hanem, hogy mi mindent igen.
Aztán, hogy még kegyetlenebb legyen a magamba nézés, jött a második kérdés: Mit tehetnél még, hogy boldogabbá tedd a házastársadat?
Mi, hogy én?? Hát…nem neki kellene boldoggá tenni engem?
Vajon nem ezt várjuk egész életünkben, már kislányként is, rózsaszín tütüruhában, sasolva a fehér lovakat, hogy mikor jön el a herceg, aki majd boldoggá tesz? Nem ezt sulykolja belénk a világ? Hogy eljön majd a nagy Ő, aki mindent jól csinál, minden gondolatomat kimondja, sőt kimondatlanul is megvalósítja, aki begyógyítja majd a kegyetlen hercegek okozta lelki sebeinket, a tenyerén hordoz, ágyba hozza a reggelit virágcsokorral, és verset ír a születésnapunkra?
Akkor és ott, azon a lelkigyakorlaton nagyon szép beszélgetéseink voltak. Nem az elvárásainkról, hanem azon a másfajta szemüvegen át tekintve egymásra, amire az első elmélkedés ráébresztett: a szeretetnek ADNIA kell, nem kapnia. Ha pedig valamit kapok, azt a HÁLA simogatása kísérje minden alkalommal.
Azóta eltelt 15 év. Nem titok, hogy azóta is rendszeresen tudatosítani szoktam magamban, mi mindenért lehetek Neki hálás. És a jó Istennek is meg szoktam köszönni. A közös családi imáinkban a gyerekekkel együtt fontos ponttá tettük a hála kifejezését. Fontos, hogy ők már ebbe nőjenek bele.
Van tehát a kommunikáción túl is egy nagyon-nagyon lényeges dolog, amit egyénileg is megtehetek a házasságunkért. Időről-időre megkérdezni magamtól: