Az én Jézusom a Krisztus, aki
példabeszédében két emberről beszél.
Mi most arról gondolkodjunk,
mennyiben is hasonlítunk az egyikre.
Aki azt mondja magáról:
„Istenem, hálát adok neked,
hogy nem vagyok olyan,
mint a többi ember. „ (Lk 18, 11)
Saját valós, de inkább vélt érdemeivel
kérkedik Isten előtt.
El kell ismerjük, minket is megkísért
olykor ez a helytelen
sőt bűnös vélemény magunkról.
Az Úrnak pedig, – Szent Ágoston szerint, –
inkább tetszik az alázat a rossz tettekben,
mint a gőg a jó tettekben.
A farizeusnak, ennek az önelégültnek,
példát kellene venni a vámosról,
aki ott a templomban hátul siratja bűneit.
Magatartása nagyon helytelen
a másik emberrel és Istennel szemben.
Eleve nem helyes másokat elítélve
magunkat másokkal összehasonlítani.
Hálát ugyan adhatunk magunkért,
hogy mik és ki vagyunk,
de magunkat nem értékelhetjük túl
és másokat nem nézhetünk le.
Minket alacsonyít le,
ha másokat lenézünk.
Az önhittség, a magunk félreismerése
önmagunknak okoz kárt.
Egyszerűen már azzal is,
hogy aki tökéletesnek véli magát,
az képtelen lesz fejlődni.
Jézus arról beszél,
hogy csak az igazul meg,
aki bűnösnek vallja magát
és irgalomért imádkozik.
A farizeusi lelkület nem hátul, elöl áll.
Imádságnak nevezett gondolatsorában
egyes szám első személyben beszél.
Nem Istenhez szól,
hanem saját maga körül forog
a gondolatvilága.
Istennek nem a gőg,
hanem az alázat tetszik.
A farizeus elhatárolja önmagát azoktól,
akik a vallásosságban szerinte
alacsonyabb szinten állnak.
Öntelt, beképzelt, önmagát
tökéletesnek és bűntelennek tartó ember
Milyen a vallásosságunk?
Milyen az imánk?
Tükör, mint a farizeusé?
És csak önmagunkat látjuk benne?
Vagy ablak, mint az alázatos emberé?
Melyen keresztül ráláthatunk Istenre?
A farizeus csukott kezébe és
önmaga elzárta szívébe
nem tud ajándékot helyezni az Isten.
Képtelen megigazulni!
A dicsekvés, a gőg
a lelkileg üres emberek sajátja.
Az ilyen ember vallásossága taszít
és nem vonz.
Az alázat a legnagyobb tudomány!
Az igazán nagy tudósok és művészek
végtelenül alázatosak és szerények.
A nagyképűség butává tesz.
Az alázat nyitottá, – és felemel.
Ember formáló ereje van, – és naggyá tesz.
Tegyünk rá szert, és legyen
szép a vasárnapunk!
Ez a nyár, – az őszben!
Szeretettel:
Csukor Árpád