(Részlet Boldog John Henry Newman írásából)
„Akkor tehát, abban a legszörnyűbb órában ott térdelt a világ Megváltója, istenségének védőpajzsát letéve, hívó szavára váró angyalainak vonakodó seregét elbocsátva, és kitárt karokkal oda tartotta minden bűntől csupasz mellét a Rá támadó ellenségnek – ellenségének, akinek lehelete is pusztító kór, és ölelése haláltusa.
Ott térdelt, mozdulatlanul és némán, míg az aljas és iszonyatos szörnyeteg az emberi igazságtól mocskos lepelbe burkolta lelkét, hogy az tapadjon oda szíve fölé, és a szenny hatoljon be tudatába, furakodjon be elméjének minden érzékeny pórusába, és erkölcsi leprával fertőzze, míg csaknem annak érzi magát, ami Ő valójában nem lehet soha, s amivé ellensége Őt tenni hasztalan szerette volna. Ó, borzalom!
Mikor nem ismert Önmagára, és úgy érezte magát, mint bármelyik alávaló és hitvány bűnös, mert homlokát kiverte a romlás véres verejtéke, mely szakadt róla, és végig csurgott testén, egészen köntösének szegélyéig! Ó, borzalom!
Mikor úgy kellett éreznie, mintha keze és lába, ajka, szíve s Gonosz testrészei lennének, és nem Istené! Ez a két, egykor ártatlan, de most tízezer véres gaztettől vöröslő kéz lenne az Isten szeplőtlen Bárányának keze? Ez a két – imádságok, könyörgések és áldások helyett szitkokat szóró, istenkáromlástól és ördögi tanoktól eltorzult – ajak lenne az Ő ajka? És ezek az Ő szemei, melyeket megszentségtelenít a bálványok igézete, meg az a sok csúf káprázat, amelyekért az ember elhagyta imádandó Teremtőjét? Fülébe dáridó és acsarkodás lármája zúg, szíve megfagy a kapzsiságtól, kegyetlenségtől és hűtlenségtől.
Emlékezetét terheli a bűnbeesés óta a világ minden táján elkövetett, valamennyi bűn: a hajdani óriások gőgje, az öt város bujasága, Egyiptom megátalkodottsága, Bábel becsvágya és Izrael gúnyos hálátlansága. Jaj, ki ne ismerné a gyötrelmeit egy olyan kísértő gondolatnak, amelyik minden elutasítás ellenére, újra meg újra visszatér, ha már el nem csábíthat, hát háborgasson. Vagy azt az érzést, mikor valami undorító és émelyítő kényszer telepszik rá a képzeletre, vagy azt a fajta, akarva-akaratlanul hordozott, rossz emléket, amelytől hasztalan szeretnénk egyszer s mindenkorra megszabadulni.
Ilyen és hasonló ellenségek hada vesz körül Téged, Áldott Úr, millió számra jönnek, seregestül, akár a sáskák vagy a gyapjaslepke hernyói, vagy a fáraó ellen küldött dögvész, legyek és békák. Ott nyüzsög körülötted az élők és holtak, a még meg sem születettek, a kárhozottak és üdvözültek, a Te néped és az idegenek, a bűnösök és a szentek minden bűne. Ott vannak a számodra legkedvesebbek is, a Te szentjeid és a Te választottaid, a Te három apostolod, Péter, Jakab és János is, de nem, mint vigasztalók, hanem mint vádlók, mint Jób barátai, „port szórván az ég felé”, és átkokat a Te fejedre.
Egy valaki nincs közöttük, egyetlen egy, aki nem érintett a bűnben, mert Téged csak ő vigasztalhatna, és ezért nincs jelen. Ő ott lesz majd kereszted közelében, de itt, a kertben el van szakítva Tőled. Ő egész életében társad és meghitt bizalmasod volt, aki harminc éven át tiszta, szent gondolatokat cserélt, és együtt elmélkedett Veled, de ártatlan füle meg nem hallhatná, és szeplőtlen szíve be nem fogadhatná azt a rémképet, ami most Téged kísért.
Ez a világ hosszú története, melynek súlya alatt csak Isten nem roppan össze. Elvetett remények, megszegett eskük, kioltott fények, kigúnyolt intelmek, elszalasztott alkalmak, becsapott ártatlanok, konok ifjak, legyöngült öregek, visszaeső bűnösök, legyőzött igazak. Zavaros tévhitek, pusztító szenvedélyek, dölyfök kevélység, a szokás hatalma, a lelkiismeret furdalása, nyomasztó gondterheltség, emésztő szégyenérzet, keserves csalódottság és végső kétségbeesés, megannyi kegyetlen és szánalmas szégyenpírtól vöröslő arcok, a gonosz készséges szolgáinak sötét tekintete, most mindez ott van Előtte, Körülötte és Benne.
Vele van ahelyett a kimondhatatlan békesség helyett, amely emberi lelkét fogantatásának pillanatától betöltötte. Rátört mindez, mi minden, csak nem a sajátja, és Ő úgy kiált az Atyához, mintha a tettes volna, és nem az áldozat.
Haláltusája bűntudattal és lelkiismeret-furdalással terhes. Bűnbánatot tart, és szentgyónást végez, megbánást tanúsít, mégpedig végtelenül őszintébbet, mit az összes szent és miden bűnbánó együttvéve, mert Ő az Egyetlen Valódi Áldozat, az értünk nyújtott egyedüli Elégtétel, az igazi Bűnbánó, aki minden csak nem bűnös.
Kimerülten emelkedik fel a földről, és fordul szembe az áruló sötét árnyékként közeledő bandájával. Szembe fordul és lám, a köntösét és a lábnyomát vér borítja. Honnan jönnek a Bárány szenvedésének ezek az első zsengéi? Katonakorbács még nem érinthette vállát, a hóhér szögei sem kezét és lábát. Testvéreim, az Ő idejét megelőzve ontott itt vért igen, és haláltusáját vívó emberi lelke volt az, mely átszakítva testének vázát, kiontotta azt.
Szenvedése belülről indult. Az a meggyötört Szív, a gyöngédség és szeretet székhelye végül természetét meghaladó hévvel kezdett el verni „ a nagy mélység alapjai megrendültek”, a vörös folyamok bőséges áradata átszakította az erek csatornáit, és a bőr pórusain áttörve, sűrű harmatként gyöngyözött egész testén, majd súlyos cseppekbe gördült végig rajta, és átáztatta a földet.”