Kilencedik stáció – A föltámadt Jézus megjelenik az apostoloknak Tibériás tavánál

A mulandóság tengeréről az örökkévalóság partjaira

Méltó a Bárány, akit megöltek,
hogy övé legyen a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

„Amikor megvirradt, Jézus a parton állt.” (vö. Jn 21,1-14)

Egyetlen megjelenéskor sem történt, hogy a föltámadt Jézus távolabb megállt volna tanítványaitól, hogy oda vonzza, hívja őket jelenlétével, ahol ő van. Vagy ott jelent meg nekik, ahol voltak, hogy megtanítsa őket: ahol ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, ezután velük tud lenni valóságosan. Vagy szembejött velük, akik az üres sírtól távozóban voltak, hogy megtanulják: nem a sírban és a sír irányában kell keresni őt. Most azonban, „amikor megvirradt, Jézus a parton állt”. Enni kért tőlük: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Azt felelték: „Nincsen.” Nem azért kért enni, mintha éhes lett volna, hiszen ő már odaát van, ahol nem esznek és nem isznak. Csak fel akarta oldani félelmüket, és igen gyöngéd szeretettel olyannak mutatkozott, mint akinek lehet adni, és aki elfogad. Ezzel az apostolok beavatást nyertek abba a nagy titokba, hogy nemcsak addig akart tőlük szolgálatokat és ajándékokat elfogadni, amíg csupán emberként ismerték, hanem isteni mivoltában is: vagyis embersége a halál előtt Isten mélységeit tárta föl, aki nemcsak adni akar teremtményeinek, hanem szívesen el is fogad tőlük ajándékokat. A szeretet, amely csak ad, de képtelen elfogadni, nem igazi szeretet. Lehet mögötte szennyes uralkodni vágyás és birtoklási kísérlet is. Az Úr elfogadja az apostoloktól egész életük odaadását is, hogy segítsenek neki embereket halászni az Isten országa számára.

A galileai halászok – Péterrel az élükön – ezen az éjszakán semmit sem fogtak. Jézus szavára mégis kivetik a hálót, s tömérdek halat fognak. Megtapasztalják Jézus szavának az egész természetet uraló erejét, amely majd megmutatkozik az emberhalászatban, akár lesz látványos eredménye, akár nem. Kézzelfoghatóan tapasztalják, hogy van természetfeletti világ, melynek a föltámadt Jézus az ura. Megtanulhatják azt is, hogy csak akkor számíthatnak hatalmas halfogásra (missziós eredményre), ha az örökkévalóság partjain álló Jézusra figyelnek, az ő szavainak engedelmeskednek, s egész lényükkel feléje fordulnak, hozzá sietnek.

A szeretett tanítvány ismeri föl először Jézust, és így szól Péterhez: „Az Úr az.” Mégis Simon Péter veti magát a vízbe, hogy előbb érhessen Jézushoz. Szemlélhetjük a titkot: az ártatlan szeretet lát előbb és tisztán, a bűnbánó lélek viszont rohan az Úr felé. Titkon bocsánatában reménykedve. A szűzi, tiszta szeretet szemlélve egyesül az Úrral, a bűnbánó szeretet az Úr közelségének minden akadályt legyőző keresésével.

Péter gázol a sekély vízben, a hajó a nyomában: ez az egyik legszebb kép az Egyházról, mely a mulandóságból az örökkévalóság felé tart, ahol a föltámadt Jézus várja égi lakomára, s ahol már nem halat esznek, hanem az isteni életből táplálkoznak.

Mintha sokak lelkéből kiveszőben lenne az örökkévalóság tudata, a vágyakozás az örök partok után, és még inkább az a teljes, egzisztenciális döntés, amellyel Simon Péter beveti magát a vízbe, hogy minél előbb Jézushoz érjen.

Péter hajója ezen az éjszakán még nem az Egyház jelképe volt, hanem csupán egy halászati vállalkozás eszköze. Péter megkísérelt visszatérni korábbi foglalkozásához és életéhez, amelyből egykor Jézus kiszólította. Pedig soha nem lehet ugyanúgy visszatérni valamihez, ami már a múlté. Merő ideológia lenne. Péter sem apjával és rokonaival van együtt az éjszakai halászásban, hanem azokkal a férfiakkal, akiket Jézus hívott el, és akikkel tanúi voltak csodáinak, s egy új, testvéri családot alkottak. Együtt élték át Jézus elítéltetését és szörnyű kereszthalálát. Nem lehetett minden zavar, nyugtalanság nélkül együtt lenni azokkal, akikkel eddig csak Jézusért és Jézusban volt közös az életük. Az ő szavára most kivetik a hálót, s a csodás halfogás tanúi lesznek. S a hajó abban a pillanatban válik az Egyház jelképévé, sőt Egyházzá, amikor felismerik a parton álló Urat, hallják hangját, engedelmeskednek neki, és hozzá indulnak.

Ne züllesszük le az Egyházat vállalkozássá, egyesületté, ahol csupán együtt csinálnak valamit (még ha esetleg nagyon is jól), hanem tegyük mindjobban Egyházzá ezzel a közösségi és egyéni irányvétellel, hogy bennünk és közöttünk minden a föltámadt Jézussal legyen nyilvánvaló vagy rejtett kapcsolatban, aki az örökkévalóság partjain lakomára hív bennünket: a Bárány menyegzőjére.

Aki föltámasztotta Jézust a halálból,
a mi halandó testünket is életre kelti egykor, bennünk lakó Lelke által.

KÖVETKEZŐ -»

Előző cikk

Nyolcadik stáció – A föltámadt Jézus megjelenik Tamásnak

Következő cikk

Tizedik stáció – A föltámadt Jézus átadja a főhatalmat Péternek

2017. január 22.

A mulandóság tengeréről az örökkévalóság partjaira

Nyolcadik stáció – A föltámadt Jézus megjelenik Tamásnak

Tizedik stáció – A föltámadt Jézus átadja a főhatalmat Péternek

Címkék