Lelki táplálék

A Jézus-ima

Azok számára, akik olvasták A zarándok elbeszéléseit, ismerősen cseng a Jézus-ima kifejezés. Ez egy állandóan ismételt, rövid ima, amely így hangzik: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” A zarándok elbeszélései egy ember története, aki meg akarta tanulni a szüntelen imádkozást (1Thessz 5,17). Minthogy az az ember, akinek élményeiről e könyv szól, zarándok, így lelki tulajdonságainak jó részét, s azt a módot is, ahogyan az imát elsajátította és alkalmazta, meghatározta sajátos életmódja. Ezért a könyv nem használható olyan széles körben, mint egyébként lehetséges lenne, ámde mégis a lehető legjobb bevezető ehhez az imához, amely az ortodox egyház legnagyobb kincsei közé tartozik.
Az ima mélyen az Evangélium szellemében gyökerezik, ezért nem hiába hangoztatják az ortodoxia nagy tanítói, hogy a Jézus-ima az egész Evangéliumot magába zárja. A Jézus-ima így csak akkor gyakorolható a maga teljes értéke szerint, ha az, aki mondja, az Evangélium embere, Krisztus Egyházának tagja.
Az Evangélium minden üzenete, és az üzeneteknél még inkább az Evangélium valósága benne foglaltatik Jézus Nevében, Jézus személyében.
Ha az ima első felét nézzük, láthatjuk, hogyan fejezi ki hitünket az Úrban: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia…” A középpontban Jézus Neve áll, az a Név, amely előtt minden térd meghajol (Iz 45,23), és amikor kimondjuk, megvalljuk a megtestesülés történelmi tényét. Azt valljuk, hogy Isten, az Isten Igéje, aki az Atyával együtt öröktől fogva létezik, emberré lett, és az ő személyében közöttünk lakozott „az istenség egész teljessége testileg” (Kol 2,9).
A Léleknek kell vezérelnie bennünket ahhoz, hogy ebben a galileai férfiban, Izráel prófétájában meglássuk Isten megtestesült Igéjét, az emberré lett Istent, mert az Isten Lelke jelenti ki számunkra mind Krisztus megtestesülését, mind pedig az ő uralmát. Krisztusnak nevezzük őt, és ezáltal megvalljuk, hogy őbenne teljesedtek be az Ószövetség jövendölései. Jézust a Krisztusnak vallani azt jelenti, hogy az Ószövetség teljes történetét a sajátunkénak valljuk, elfogadjuk, mint az Isten igazságát. Az Isten Fiának nevezzük őt, mert tudjuk, hogy a Messiás, akit a zsidók vártak, az a férfi, akit Bartimeus „Dávid fiának” nevezett, az Isten megtestesült Fia. Ezek a szavak magukban foglalják mindazt, amit az Ó- es az Újszövetségből, valamint az Egyház évezredes tapasztalatából Jézus Krisztusról tudunk és hiszünk. Ebben a néhány szóban teljes és tökéletes hitvallást teszünk.
Nem elég azonban megtennünk ezt a hitvallást.
Nem elég hinnünk. Az ördögök is hisznek és rettegnek (Jak 2,19).
A hit nem elegendő az üdvösség elnyerésére, hanem az Istenhez fűződő helyes kapcsolathoz kell vezetnie; így, miután a maga teljességében, pontosan és világosan megvallottuk hitünket Krisztus uralmában és személyében, történetiségében és isteni mivoltában, megállunk vele szemtől szemben, s a helyes lelkiállapotba hozva magunkat ezt mondjuk: „könyörülj rajtam, bűnösön”.
A „könyörülj” kifejezést minden keresztény egyházban használják, az ortodox templomban pedig ez a nép válasza a pap minden egyes könyörgésére. Mai „könyörülj” vagy „irgalmazz” fordításunk korlátozott és elégtelen. Az evangéliumi görög szó, amely a legkorábbi liturgiákban is megtalálható, ez: elejszon. Az elejszon gyökere azonos az elaion szóéval, amely olajfát és olívaolajat jelent.[1]
Ha megkeressük az Ó- és az Újszövetségben az ezzel a fogalommal kapcsolatos részeket, a különböző példázatok és események alapján teljes képet alkothatunk magunknak a szó jelentéséről. Már a Teremtés könyvében megtaláljuk az olajfa képét. Az özönvíz után Noé madarakat küld ki, egyiket a másik után, hogy megtudja, van-e már valahol szárazföld, és közülük az egyik, egy galamb – és nagyon fontos, hogy éppen a galamb – kis olajfaággal tér vissza. Ez a kis ág adja hírül Noénak és a bárkában lévőknek, hogy az Isten haragja elmúlt, és Isten most új lehetőséget kínál az embernek. Mindazok, akik a bárkában vannak, ismét letelepedhetnek a szárazföldön, újra megkísérelhetik az életet, és talán, ha tesznek is róla, soha többé nem éri őket az Isten haragja.
Az Újszövegségben az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben a szamaritánus olívaolajat önt a sebre, hogy a fájdalmat enyhítse és a sebet meggyógyítsa. Az Ószövetségben a királyok és a papok fölkenésekor szintén olajat öntöttek a fejre az isteni kegyelem jeleként, amely alászáll és kiömlik a felkentre (Zsolt 133,2), aki ezáltal új hatalmat nyer az emberi erőt meghaladó feladat teljesítésére. A király mintegy az emberi akarat és az isteni akarat közötti küszöbön áll, s az a hivatása, hogy népét az Isten akaratának teljesítésére vezesse. A pap is ezen a küszöbön áll, hogy hirdesse az Isten akaratát, sőt ennél is többet, hogy Isten nevében cselekedjék, Isten parancsolatait hirdesse, és az Isten döntéseit végrehajtsa.
Az olaj először az Isten haragjának végéről beszél, a békességről, amelyet Isten ajánl fel az ellene vétkezett emberiségnek. Később arról szól, hogy az Isten meggyógyít bennünket, azért, hogy képesek legyünk élni, és azzá válni, amire elhivattunk. S mivel tudja, hogy saját erőnkből nem vagyunk képesek sem az ő akaratát, sem saját teremtett természetünk törvényeit teljesíteni, bőven kiárasztja ránk kegyelmét (Róm 5,20). Erőt ad ahhoz, hogy megtegyük azt, amit máskülönben nem tudnánk megtenni.
A szláv miloszty (könyörület, irgalom) és pomiluj (irgalmazz) szavak ugyanabból a szótőből származnak, mint azok, amelyek gyöngédséget, kedvességet fejeznek ki, s ezért amikor az elejszon, pomiluj, vagyis „irgalmazz!” szavakat mondjuk, nem pusztán arra kérjük Istent, hogy mentsen meg bennünket a haragjától, hanem a szeretetéért folyamodunk.
Ha most ismét felidézzük a Jézus-ima szavait: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”, azt látjuk, hogy az ima első fele pontosan és tökéletesen kifejezi az evangéliumi hitet Krisztusban, az Isten Igéjének történelmi megtestesülését; az ima másik fele viszont azt az összetett és gazdag szeretetkapcsolatot fejezi ki, amely az Isten és teremtményei között áll fenn. AJézus-imát számtalan ortodox hívő ismeri, akár az imaszabály részeként, akár annak kiegészítéseként, egyfajta vallásos gyakorlatként, rövid imádságos „gyújtópontként”, amely bármely pillanatban, bármilyen helyzetben gyakorolható.
Számos író említi a Jézus-ima testi vonatkozásait, a légzési gyakorlatokat, a szívverésre fordított figyelmet és más apróbb részleteket. A Filokália[2] tele van részletes útmutatásokkal a szív imájáról, még a szufi[3] gyakorlatra is utal. A régebbi és a mai atyák is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és egyöntetűen ugyanarra a következtetésre jutottak: lelkiatya szigorú irányítása nélkül sohasem szabad belefogni a testi gyakorlatokba.
Ami széles körben használatos, és Istentől adott, az maga az ima, a szavak ismétlése, minden testi gyakorlat, sőt egyenesen a nyelv mozgatása nélkül, s ezt módszeresen végezhetjük, hogy belső átalakulást érjünk el. A Jézus-imának minden más imánál inkább az a célja, hogy az Isten jelenlétébe helyezzen bennünket, ahol nincs más gondolatunk, csak az ámulat, hogy ott állunk, és Isten velünk van, mivel a Jézus-ima gyakorlásakor nincs semmi vagy senki más Istenen és rajtunk kívül.
Az ima használata kettős: egyrészt, mint minden más ima, az imádat cselekedete, másrészt, aszketikus szempontból olyan gyújtópont, amely lehetővé teszi, hogy figyelmünket csendben az Isten jelenlétében tartsuk.
Nagyon barátságos, kedves ima ez, mindig kéznél van, és az egyhangú ismétlések ellenére nagyon is egyéni. Akár örülünk, akár bánkódunk, ha egyszer hozzászoktunk, a lélek serkentője lesz, válasz Isten bármilyen hívására. Szent Simeon, az Új Teológus[4] szavai érvényesek valamennyi lehetséges, ránk gyakorolt hatására: „Ne legyen gondod arra, hogy mi következik ezután, majd megtudod, amikor eljön.”