Részlet Székely János atya a Mária Rádió kiadványában megjelent írásából
Isten stílusának két legfontosabb jele a jászol és a kereszt. Isten, amikor erre a Földre lépett, amikor közénk jött, a jászol alázata és a kereszt önfeláldozása jellemezte Őt. Alázatosan jött. Harminc éven át észre sem vette a világ, hogy már közöttünk van. Amikor a keresztje alatt botladozott, nem volt hatalmas. Hagyta magát megölni.
Amit Jézus az erőszak nélküliségről mond, az mindenekelőtt magára az Istenre igaz. Isten nem tud ütni. A gyűlöletünk lándzsái elé a saját testét tette, abban fékezte meg a bűnt. A történelem során mást sem tesz, mint az arcát tartja oda az ember elé. Akkor is, ha az ember újra és újra arcul üti őt, ha tönkreteszi ezt a gyönyörű világot, amit alkotott. Végtelenül hatalmas az Isten. De az Ő hatalma nem erőszak, hanem egyes egyedül a szeretet hatalma. (…)
Egy indiai szerzetes egy patak partján imádkozott.
Ahogy felnyitotta a szemét, meglátott egy skorpiót, amely a nagy kavicsok között haladva hátára fordult, kapálódzott, nem tudott továbbmenni. Megsajnálta, talpára segítette, ám az állat megfordult és belemart.
A szerzetes újból imádkozni kezdett, de amikor a szemét kinyitotta, a skorpiót újra a hátára fordulva, kínlódva találta. Megint segített rajta, de az állat megint megmarta. A szerzetes feljajdult fájdalmában.
Harmadszor is megismétlődött ugyanez, akkorra már könnyek szöktek a szerzetes szemébe a fájdalomtól.
Nem messze állt ott egy paraszt, aki látta mindazt, ami történt. Odament a szerzeteshez és megkérdezte:
– Miért segíteted ezt a hálátlan állatot? Háromszor segítettél rajta és az háromszor beléd mart.
A szerzetes elmosolyodott és azt felelte:
– Neki az a természete, hogy marjon. Nekem az a természetem, hogy irgalmazzak.
Az a természetünk, hogy szeressünk és irgalmazzunk.
Ez a világ végtelen jóságból és szépségből lett, ami ott ragyog a napban, a felhőkben, a kisgyerekek nevetésében és az öregember ráncai között. Ebből a szeretetből lettünk.
Akkor szép az ember élete, ha engedi magán átáradni ezt a végtelen jóságot.
Nem kell kérdeznünk, hogy miért szeressünk.
Szeretni természetes, mint ahogyan természetes, hogy az anya öleli a gyermekét. A gonoszság az, ami logikátlan, és igazából megmagyarázhatatlan. A gonoszság titka, amely előtt néha döbbenettel, értetlenül állunk, és kérdezzük: ez miért kellett?
A szeretet által válik az ember egésszé, a szeretet által teljesedik ki. “Aki elveszíti önmagát, az megtalálja.” Aki viszont gyűlöl, aki harácsol, aki mást letiporni akar, az eltorzul, az kicsinyes torzképévé válik önmagának. Így van ez nemcsak az egyén, hanem a népek életében is. Az önzetlenség, az egymásért érzett felelősség naggyá tesz egy népet, a szeretet természetfeletti rendjével ajándékozza meg.