A jezsuita.blog.hu írásából
Ismeritek Kempis Tamás Imitatio Christi című könyvecskéjét? Bár a keresztény spiritualitás egyik gyöngyszemének, klasszikusának mondják, nem csodálkoznék azon, ha még azon kevesek közül sem mindenki lelkesedne érte, akik egyáltalán kézbevették már. Mert bizony hétpecsétes könyvről van szó, melyeket nem könnyű feltörni…
Különösen manapság. A szerző szemlélete ugyanis olyan idegen a mai nyugati kultúrában élő ember nézőpontjától, hogy szinte lehetetlen azonosulni vele. Szegény jezsuitákat bezzeg köti a rendi hagyomány: arra kényszeríti, hogy folyamatosan kézbe vegyék a művet, birkózzanak vele, hiszen – úgy hírlik – Szent Ignácnak napi olvasmánya volt. Nekem persze – mi tagadás – bizony eleinte beletörött a bicskám az olvasásába… Hosszú időbe telt – valójában vagy két évtizedbe – míg valamelyest is sikerült megbarátkoznom vele. Akarjátok tudni, hogy mire jutottam?
1. Talán mindenekelőtt érdemes a nehézségek tisztázásával kezdeni. Ami Kempis művét számunkra annyira idegenné, emészthetetlenné teszi, az szerintem az önmegvetés dicsőítése és a világ-ellenes polémia. Alighanem minden, a kereszténység iránt éppen csak érdeklődő, jóakaratú és egészséges életszemléletű olvasót visszariaszt, ha – mindjárt a könyv elején – ilyen sorokba botlik: „Az igazi bölcsesség [az], hogy e világ megvetése által a mennyei boldogság után törekedjünk” (I. könyv I,12); és tovább: „Mindnyájan gyarlók vagyunk, de te senkit se tarts magadnál gyarlóbbank” (I. könyv 2,19). Végül – ezek mintegy megkoronázásaként – a klasszikus bon mot (amelyet az idősebb korosztályból majd minden pap latinul is tud fejből idézni): „Szeresd, hogy ismeretlen vagy és semminek sem tartanak (ama nescire et pro nihilo reputari)” (I. könyv 2,15). A szöveg aztán így folytatódik: „Ez a legnagyobb és leghasznosabb tudomány: önmagunk igazi megismerése és semmibevétele” (I. könyv 2,16).
Micsoda?? Hát ez meg miféle önmegvető ideológia? Hát nem maga a legsötétebb középkor szól ki ezekből a sorokból a maga felvilágosulatlan, világellenes lelkületével? Ki tarthatja jónak ezt az élet- és emberellenes retorikát? Mi ez, ha nem az elmaradott egyház reakciós hangja, egészségtelen spiritualitása, emberellenes, romlást terjesztő bűzös lehelete? Leginkább talán az Umberto Ecco képzeletének szüleményét, a Rózsa neve világát idézi, ahol a rettenetes, torz alakokat tömörítő kolostorok falai között a szépséget (életet, szerelmet, fényt) csak a mindent szabályozó és gúzsba kötő, lényegük szerint embertelen törvények ellenére lehet megtalálni (vö. a fiatal szerzetes és egy szépséges leány szerelmeskedése a regényből készült, számos szabadkűműves szimbólummal megterhelt film egyik lírai jelenetében).
De csakugyan erről a lelkületről szólna a Krisztus követése? Vagy ez az ábrázolás – miként a Rózsa neve maga is – csak a kereszténység karikatúrája, görbe tükre, lényegének eltorzítása volna? De akkor hogyan kell érteni a fenti sorok elsőre oly’ nyilvánvalónak (és visszataszítónak) látszó „életellenességét”? Vihet egyáltalán bármi jóra egy ilyenfajta, a világot visszautasító és ellenző beállítódottság? Hát nem inkább tűzre kellene vetni az ilyen szövegeket, és mindent megtenni, hogy egyszer s mindenkorra törlődjenek az emberiség tudatából; semhogy dicsérni és terjeszteni őket?! Mi tagadás, ilyen gondolatokkal vívódtam magam is hosszú ideig Kempis örökérvényűnak mondott könyvecskéje kapcsán. Mígnem aztán ért néhány olyan emberi tapasztalat, amik hatására kezdtem mélyebben látni a dolgokat. Elmagyarázom.
Több mint két évtizedes lelkipásztori élettapasztalatom (tényleg: idén leszek 23 éves pap!), valamint bő másfél évtized szerzetesi lét ma azt mondatja velem, hogy itt a lelki élet leglényegéhez érkeztünk. Ha papként és szerzetesként tanítani akarom a spirituális életet, akkor legnagyobb nehézség éppen ebben áll: hogyan értessem meg az emberekkel a lemondás értelmét? Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha csak könnyű témákról beszélek – például arról, hogy az életet érdemes Istennel élni, az erkölcsi törvényeket be kell betartani stb. –, nagyrészt egyetértésre találok a hívő emberek között. A templomba járók nagy része azzal sem fog ellenkezni, hogy egy prédikációban arról hall, hogy a tíz parancsolat, valamint az anyaszentegyház öt parancsa stb. hozzá tartozik a „normális”, „vallásos” emberi élethez. De egyből ünneprontásnak hat, ha a lemondásról kezdek beszélni, ami minden vallásos élet lényege és feltétele. Mire való az önmegtagadás? Hát nem pozitívan kell viszonyulni a világhoz és Isten nekünk adott ajándékának tekinteni az egész teremtést? Miért ne élveznhetnénk annak minden szépségét és javait? Hát nem ezért bízatott ránk, emberekre, hogy birtokba vegyük? Ugyan mi bűn van abban, felhasználjuk a világot saját magunk és mások érdekében, mint kibontakoztatásunk eszközét? Ez ne volna összhangban az Isten akaratával, aki jóságos és szeret bennünket? Miért is ne élhetnénk az által adott lehetőségekkel? A mai ember számára botránykő és érthetetlenség (azaz kognitív disszonancia), amikor Kempis – az egész spirituális irodalom hiteles szerzőivel összhangban – azt kezdi hangoztatni: lemondás nélkül nem megy! Ezért hát én sem tehetek mást: akár szeretitek ezt hallani, blogolvasó keresztények, akár nem, akár értitek, akár berzenkedtek ellene, nem hallgathatom el a lelki élet nagy igazságát: a világ egy ponton túl igenis akadállyá válik Jézus Krisztus követésében; akadállyá, amelyet meg kell tagadnunk, ha a belső úton előre akarunk haladni.
2. Nehéz ezt belátni – néhányaknak pedig, akik még nem értek meg a befogadására, nem is fog sikerülni, de ez nem is baj. Pedagógiai indoktól – a részleges siker reményében – még mégis fokozatosan, lépésről-lépésre próbálok közelíteni. Elsőként – mielőtt még túlságosan elhamarkodottan és magabiztosan ítéletet mondanánk Kempis könyvének „sötét középkort idéző” megfogalmazásaról – legalábbis érdemes felfigyelni arra, hogy a világ elengedésének („megtagadásának”, a világnak való „meghalásnak”=mortificatio) követelménye nem kizárólag keresztény sajátosság. Az aszkézis mozzanata kétségkívül más világvallásokban is jelen van – sőt esetenként mintha még hangsúlyosabb, radikálisabb és szélsőségesebb formákban is, mint a (jelenlegi) kereszténységben. Nem csak a keresztények böjtölnek például, hanem a muszlimok, a buddhisták és a hinduk is – olykor bizony mintha még keményebben, aszketikusabban is! (Érdemes tanulmányozni – vagy még inkább, akár csak egyetlen napra is, kipróbálni – a buddhista böjti fegyelmet; vagy éppen a Ramadán alkalmával a muszlimokra vonatkozó előírásokat stb.). És tovább: mielőtt még a „cölibátust” kezdenénk kritizálni (amire akár jó okunk is lehet), érdemes észrevenni: nem csak a katolikus szerzetesnők és szerzetesek, valamint (nagyjából a 11. század óta) a latin egyház papjai élnek szexuális önmegtartóztatásban (azaz „tisztaságban” – a szó helyes értelmére még visszatérek!), hanem körülbelül ugyanilyen eszmények szerint élnek a buddhista boncok, a hindu aszkéták, sőt egyes muszlim (szufi) szerzetesek is. Nem árt tehát az óvatosság: ha netán hajlamot éreznék arra, hogy a katolikus egyház mintegy kétezer éves és jelenleg több mint egymilliárd ember által követett vallási aszketikus gyakorlatait tout court lefitymáljam, érdemes számot vetnem azzal, hogy ezzel alkalmasint néhány még sokkal régebbi időkre visszamenő vallási tradícióval is szembe helyezkedem (amilyen mondjuk a ma körülbelül 900 millió hívőt számláló hindu közösség, vagy a hozzávetőlegesen 450 millió buddhistát tömörítő buddhizmus; na jó: a 1,3 milliárd muszlim vallása, az iszlám, újabb keletű…). Az első megjegyzés tehát mindössze ennyi: érdemes komolyan megfontolni Hegel figyelmeztetését, miszerint kétszer is meg kell gondolni, ha valaki a saját tekintélyét akarja szembeállítani a valláséval, mivel ez esetben olyan tekintéllyel helyezkedik szembe, amelyet nagyon rég óta és általánosan elismernek. Ez óvatosságra – vagy ha tetszik „intellektuális alázatra” – inthet: megóvhat az elhamarkodott ítélkezéstől… Ez volt tehát az első érv.
Csakhogy – vethetné ellene valaki – egy doktrína ősisége önmagában még egyáltalán nem perdöntő érv az igazsága mellett! Ugyan mit számít, hányan és milyen rég óta vallanak valamit, ha az történetesen oktalanság? A régmúltban éppen elegen adták az életüket mindenféle ostobaságokért; s az igazság végülis nem tekintély kérdése (mint ahogy nem is politikai többségé vagy kisebbségé)! „Magát a dolgot”, a tulajdonképpeni kérdést kell mármost szemügyre vennünk: szükséges-e az aszkézis, el kell-e engednünk a világot a lelki élethez (illetve az abban való előrehaladáshoz), vagy sem? Nos, a válasz egy nem várt (és voltaképpen áthidalhatatlan) nehézséggel szembesít. Nevezetesen azzal, hogy olyan igazságról van itt szó, amelynek belátása már maga is eleve bizonyos spirituális tapasztalatokat (és érettséget) feltételez.
Hadd kérdezzek hát személyesen: van már élményed arról, hogy valami értékeset szerettél volna elérni az életben, s az csak lemondás árán volt lehetséges? Íme egy kis segédanyag: néhány példa az emlékezet felfrissítéséhez. 1. Döntöttél már egy hivatás mellett, miközben átélted, hogy ezzel egyúttal egy csomó más hivatásról le kellett mondanod? Ha ugyanis profi kosárlabdázó vagy, később eddzővé válhatsz ugyan, de zongoraművésszé vagy asztrofizikussá már aligha – hiszen ezek mindegyike „teljes életet” s rengeteg előkészületet, lemondást követel! 2. Neveltél már fel egy gyermeket, miközben azt is tudtad, most rengeteg dolgot el kell engednie a korábbi elképzeléseiből, abból, ahogyan korábban megálmodtad az életedet és eltervezted az önmegvalósításodat? Nem mintha a sok áldozathozatalért, a saját akaratodról történő lemondásért cserébe ne kaptál volna „százannyit”, éspedig „már itt a földön is” (vö. Mt 19,29), az önmegtagadás-része mégsem tagadható. Mert amikor például megtapasztaltad a gyermeked feltétel nélküli bizalmát, elnézed önfeledt játékát, vagy hallgattad egyenletes szuszogását a hálószobából, egy magasabb lelki síkon sokkal mélyebb igazolásra lelhet az érte való minden fáradozás. Ám kár volna tagadni, hogy mindez általában csak a szülők teljes kiüresedése, önmagukról való radikális megfeledkezése árán válik lehetővé. 3. Nem kevesebb lemondást kíván azután a következő lépés sem – s ez különösen az anyákat teszi próbára –, amikor egy gyerek felnő és útjára kell engedni őt. Ez a „harmadik szülés”, talán mind közül a legfájdalmasabb (a biológiai után, ami az első; majd pedig azután, hogy elválasztottad a gyermekedet és nem szoptattad többé). „Harmadszor is megszülni valakit” annyit jelent, hogy útjára engedem, nem igyekszem kontrollálni őt. Nem csoda, hogy olyan sok szülőnek beletörik a bicskája ebbe a feladatba… Hiszen eddig ők jelentették az élet értelmét; ők hoztak mozgalmasságot, vidámságot, fényt az hétköznapokba. Most pedig egyszerre üres nélkülük a ház… Mi ez, ha nem kiüresedés? 4. Nem kisebb lemondást, elengedést kíván a nyugdíjba vonulás sem. Ez gyakran a férfiaknak nehezebb: hiszen át kell élnem, hogy – bár eddig szükség volt rám, s a döntéseimtől sok minden függött – most egyszeriben nem számítok többé… Meg kell szoknom, hogy nélkülem is mennek a dolgok. 5. Nehéz szembesülni az öregedés fizikai-biológiai jeleivel is: eddig olyan jól bírtam a nehézségeket, most pedig észrevehetően sokkal hamarabb elfáradok; eddig a vas szeget is megemésztettem, újabban vigyáznom kell, hogy mit és mennyit eszem, ha nem akarok éjszakánként álmatlanul forgolódni; eddig nem fájt semmim, nem is gondoltam rá, hogy szívem, vesém, izületeim volnának, most pedig meg kell tanulnom becsülni a törékeny egészégem, és örülni a fájdalom nélkül eltöltött napoknak, hiszen a belső szerveim újra és újra, kéretlenül is hírt adnak magukról… Csakhogy a fájdalmas lemondás a fiatalkoromról, az azzal járó életformáról, valamint az ahhoz kötődő teljesítményekről egyúttal egy nagyobb mélység felé nyit meg: bölcsebbé és függetlenebbé válhatok általa, felkészülhetek egy még alapvetőbb, végső önátadásra. 6. Mert a lemondás útján a következő mérföldkő – legkésőbb ilyenkor – a halállal való szembesüléskor érkezi el. Például a házastárs halálakor. Olyan radikális kiüresedés ez, amin sokan egyszerűen képtelenek túllépni. Aki azonban ezen a ponton sem akad el, az esélyt kap arra, hogy valóban önzetlen emberré váljék. Felszabadulhat arra, hogy személyválogatás nélkül, egyedül Isten jóságát és nagyvonalúságát utánozva kezdjen el másokért élni. Mostantól úgy segíthet nekik, hogy csakis Isten példáját utánozza, aki felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösökre egyaránt (vö. Lk 6,34). 7. Némelyeket rövidebb-hosszabb betegségek már jó előre felkészítenek az önkéntes kiüresedésre. Úgy tűnik, ez magának az életnek a spirituális alaptörvényszerűségeihez tartozik: szerencsés ember az, aki az élete során esélyt kap a lemondás, az önmagáról való megfeledkezés, az kiüresedés (kenószisz – Fil 2,7) begyakorlására. 8. Hiszen a végső és legalapvetőbb lemondást senki sem kerülheti el. Ez saját halálunkban mutatkozik meg. Isten nem személyválogató: olyan lelki feladat ez, amelyet mindannyian megkapunk… S aki életében nemigen gyakorolta be magát a lemondás művészetében, annak a végén egyszeriben nagyon sokat kell visszaadnia azokból a javakból, amelyeket – legkésőbb itt kiderül – csak kölcsönbe, használatra kaptott. Aki viszont már nagy gyakorlatra tett már szert a világ elengedésében, annak már szinte gyerekjáték a végső önátadás.
Nekem úgy tűnik, Isten bölcs pedagógiával vezet bennünket életutunkon keresztül: sohasem kér többet, mint amit egyszerre éppen képesek vagyunk odaadni. Lehet persze makacsul ragaszkodni a javakhoz, ám a görcsösen ökölbe szorított kézből úgy hullanak ki a dolgok, mint a homokszemek. Nincs mit magunkkal vinni, Isten elé csak üres kézzel állhatunk…!
Talán világosabb már, hogy mit is akar hát mondani Kempis a világ „megtagadásáról” és önmagunk „megvetéséről”. Ha ugyanis önként adom oda a világot, még mielőtt az úgyis elvétetne tőlem; ha nem magamat tartom a középpontnak, hanem elfogadom, hogy nálamnál nagyobb erők is működnek; ha saját „semmiségem” tudatában próbálok alázattal és tudatosan járni az élet lemondásokkal kikövezett útján, akkor egyszeriben a létezés új dimenziói tárulnak fel. Belsőleg szabad, önismerettel bíró és bölcs emberré válhatok. Megnyílhat a spirituális szemem: megtanulhatom – Kampissel szólva – szeretni az „ismeretlenséget” és azt, hogy „semminek sem tartanak”.
A hívő emberek közül sokakat (teológusokat is!) visszariasztanak ezek a fenti megfontolások (esetleg egészségesen fel is háboríthatják őket!). Ők azok, akik pszichológiai szinten akár messzire eljuthattak az érettség útján, de a spiritualitáshoz egyelőre mégsincs túl sok közük. Bár képesek magasztalni a mértékletesség szükségességét a szeretet érdekében, de a radikális fordulatra – tudnillik, hogy Isten iránti szeretetből mindenükről lemondjanak – egyelőre nem képesek. Kempis Imitatio Christijében ennek ellenére ők is találhatnak szépséget: például nagy lelki haszonnal és élvezettel olvashatják azokat a részeket, ahol a Jézus Krisztussal való érzelmes, szinte utánozhatatlanul bensőséges és intim, személyes kapcsolatról van szó. A lényeghez azonban nem érnek el.
Aki csak a Krisztus követése a költői szépségű sorait olvassa, még csak kívülről kapirgálja a spirituális mondanivaló felületét. Hiszen a lényeg az Istennek/Jézus Krisztusnak való radikális és feltétel nélküli önátadásban áll. Ha ilyen önátadásban élek, többé már nem számít, hogy gazdag vagyok-e vagy szegény, elismert vagy megvetett, egészséges vagy beteg, hosszú ideig élek-e vagy azonnal meg kell halnom (vö. Lelkigyakorlatok, „Verérelv és alapigazság”). Loyolai Szent Ignác szerint csak egyvalami számít: hogy Istent minél jobban szeressem és képes legyek az ő akaratát mind teljesebben betölteni. Thomas Merton szavaival: „Létezésünk egyetlen értelme: elfogadni Teremtőnk és Megváltónk szeretetét – és viszontszeretni Őt.” Érzékeltek ti valamit ezeknek a szavaknak az igazságából?
3. Zárásképpen még egy kis önkritika. Nemrég fültanúja voltam, amint egy ebédlő asztal körüli beszélgetés során két valóban nagyhírű teológia-professzor egymással versengve leszólta a Krisztus követését. (Na nem úgy általában, csak a könyvet. 🙂 Azt mondták, már idejétmúlt, hiszen sötétenlátó és pesszimista. Hogy nem is lehet tudni, mit ettek rajta annyi évszázadon át a jámbor hívek… Hát igen… Szomorúan hallgattam a nagy egyetértést tükröző diskurzust, és az jutott eszembe, hogy bizony a katolikus egyházban a teológiai tanárokat nem azok közül válogatják ki – mint magam is e kasztba tartozó, mondhatom! –, akik a legtöbbet értettek meg Isten kifürkészhetetlen titkaiból. Teológiai professzorrá – mint minden más tárgy professzorává is – elsősorban egy-egy téma legjobb specialistáit nevezik ki. Azokat, akik a legmagabiztosabban képesek eltájékozódni például a mai bioetikai problémák útvesztőiben; akik elég jól tudnak héberül és ógörögül ahhoz, hogy megmagyarázzák a szentírás egyes bonyolult kifejezéseinek eredeti jelentésárnyalatait; vagy akik csaknem kívülről tudják az I. Vatikáni zsinat (1869-70) Dei filius kezdetű dokumentumát, annak egész történeti hátterével együtt. Olyan emberek tehát akik otthon vannak ilyen és ehhez hasonló, a laikusok számára elhanyagolható, marginális fontosságúnak tűnő problémákban (melyeknek azonban – a látszat ellenére – nagyon is sok gyakorlati jelentősége van, s ezt nem csak önmagam vígasztalására mondom, aki momentán maga is ilyenekkel bíbelődik… :).
S hogy milyen viszonyban állnak a hittudomány „szakmai” kérdései a valóban fontos dolgokkal? Nos, az attól függ, mit tekintünk „valóban fontosnak”. Kempis mindenesetre így ír: „Bizony, ha eljön az ítélet, nem kérdik, mit tanítuttunk, hanem hogy mit cselekedtünk; sem azt nem vizsgálják, milyen szépen beszéltünk, hanem mily szentül éltünk” (I. könyv 3, 26). És tovább, szinte csak úgy mellesleg odavetve: „Való[já]ban az a nagy, akinek nagy a szeretete” (I. könyv 3, 34).
A szenvedés is csak ebből a perpektívából nyer értelmet: hiszen ha önként vállalom és Isten kezéből fogadom, mindennél hatékonyabban növelheti a szeretetet bennem. Sőt, a magam részéről hajlok arra, hogy ezt tartsam végső soron minden spiritualitás hitelesség és érettség végső próbájának: vajon mennyire vagyok képes a szenvedést értelmesnek (és önként vállalhatónak) felfogni.
Egy utószót hadd füzzek még hozzá. Nemrég valaki levélben elmesélte anyai nagymamája élete utolsó tíz hónapjának történetét. A 90 éves néni, ágyban fekve, fél oldalára bénán, jószerével beszédképtelenül töltötte ezt az időszakot. Idézek a leveléből: „Az igen-nem szavakon kívül csak két szót ismételgetett: ’szívvel, lélekkel’ és sugárzott a szeme, ha csak a közelében voltunk. Amit nem tudott szavakba önteni, azt elmondta a tekintetével és ép kezének simogatásával. Ha imádkoztunk az ágyánál, azt is nagy figyelemmel kísérte és szerette, ha népénekeket énekeltünk neki, a dallamot tudta dúdolni. Hiszem, hogy ez az utolsó 10 hónap sem volt hiábavaló, és a testi szenvedés ellenére nem csak kapott, adott is szeretetet.” Már mindenről lemondott, le kellett mondania; ám viszonzásul a teljességet kapta meg cserébe. Ő már értette – szavak nélkül is – a Krisztus követését.
Nem bírom abbahagyni – bocsássatok meg –, két dolog még kikívánkozik belőlem. Először is – ahogy ígértem – egy szót még a szerzetesi „tisztaságról”. Nem tudom, a fentiek összefüggésében világosabb-e már az értelme. Nem arról van szó, mintha a megélt szexualitás „tisztátalanná” tenne. Sokkalinkább arról, hogy a szív tisztaságának eléréséhez minden, ami nem Isten – tehát még az olyan szent dolgok is, mint két ember legönzetlenebb és legőszintébb egymásnak történő önátadása –, végső soron akadállyá válik. Már ha valaki erre kapott sajátos meghívást és kegyelmet. Mert egyedül ő számít.
Másodszor, nem akartam senkit sem megbántani a fent mondottakkal; a kollégáimat legkevésbé! Mert ezeknek a dolgoknak a megértése tiszta kegyelem dolga – nem büszkélkedhetünk vele. Jézus Krisztus nem véletlenül mondta, miközben felujjongott a Lélekben: „Áldalak téged Atyám, hogy elrejtetted ezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek” (Lk 10,21) – Igen Atyám, így tetszett neked! Aki a Te követésed során egészen elengedi a világot, az mindent megkap érte cserébe.
Áldott Nagyböjtöt!
Eredeti cikk: http://jezsuita.blog.hu/2017/02/28/_krisztus_kovetese_kiserlet_egy_hetpecsetes_konyv_feltoresere