Élt egyszer Kis-Ázsiában, a 300-as évek elején, Patara városában egy jó lelkű fiú, aki a szegényeknek osztotta szét apai örökségét. Amikor tudomást szerzett arról, hogy nyomorúságba jutott szomszédja bordélyházba akarja adni a lányait, titokban, éjjel három arannyal teli erszényt dobott be az ablakon, hogy mindhárom lánynak hozománya legyen és férjhez mehessenek. Az apa meglátta, ki volt a jótevő, de Miklós kérte, ne árulja el őt – amit persze nem tett meg, hiszen ma ezért ismerhetjük az esetet.
Később délebbre költözött Miklós, Myra városába, ami ma Törökország egyik déli, tengerparti városa. Itt is folytatta jótékonykodó életmódját. Valószínűleg nem sejtette, hogy őt választják majd Myra püspökévé – de egy égi hang egyértelművé tette, hogy ő a legméltóbb erre a posztra. Tisztségéhez illő, példamutató életet élt, és tettei nyomán csodák fakadtak. Amikor tartományát éhínség sújtotta, maga ment a kikötőbe, hogy az Egyiptomból érkező hajókról gabonát kérjen a népe számára. A hajósok nem akartak neki adni, mondván, hogy nekik szigorúan el kell számolniuk a lemért gabonával, de Miklós megnyugtatta őket, hogy nem fog hiányozni semmi a gabona súlyából. Így is történt – a hajósok pedig elhíresztelték a csodát. Az így kapott gabonával Miklós megismételte Jézus kenyérszaporítását: két évig jutott belőle táplálék a népnek.
A Miklós (Nikolaosz) név a „niké” azaz győzelem és a „laosz”, azaz nép szavak összetétele, vagyis a „nép győzelme”.
A püspök különösen szívén viselte az ártatlanul elítéltek sorsát, képes volt szembe szállni értük a világi hatalmakkal, hogy kiszabadítsa őket a vesztőhelyről. A híre egyre terjedt, így a hajósok is közbenjárásáért fohászkodtak, amikor a tengeren viharba kerültek: „Miklós, Isten szolgája, ha igaz, amit rólad hallottunk, hadd tapasztaljuk meg mi is!” Miklós pedig megjelent a hajón, segített nekik megigazítani a hajóköteleket, majd lecsendesítette a vihart.
Egy gyermektelen nemes ember kérte, imádkozzon számára gyermekáldásért. Meg is született a fia, akit azonban ifjú korában megfojtott egy útonálló. Miklós püspök feltámasztotta a fiút, aki úgy kelt fel, mintha álmából ébredne. Későbbi tisztelői krimibe illő történeteket költöttek róla. Egy 13. századi legenda szerint feltámasztott három diákot, akik korábban egy fogadóban szálltak meg, de a fogadós meggyilkolta, majd pácba tette őket. Miklós közbenjárói hatalma nem ismert határokat, az eltitkolt bűnök sem maradhattak rejtve előtte.
Miklós püspök nem sejtette, hogy egyszer szentté avatják majd, pedig így történt: a keleti egyházban már a 6. századtól szentként tisztelték. Halála után a politikai érdekek nem hagyták sokáig békében myrai sírjában, 1087-ben földi maradványait a dél-itáliai Bariba vitték, ezért hol Myrai, hol pedig Bari Szent Miklósnak nevezik. Híre pedig elterjedt egész Európában.
Századokon át ő volt a keresztény világ legnépszerűbb szentje. Szűz Mária után őt ábrázolták legtöbbször, és a legtöbb helyen tisztelték Európában. Népszerűsége megállíthatatlanul növekedett a 13. századtól, amikor ünnepnapján, december 6-án a szegény lányok megajándékozásának emlékére elkezdtek ajándékot adni a gyermekeknek. Sokan nem is tudják, hogy Mikulás bácsi alakja mögött az egykori Szent Miklós rejtőzik.
Legendaköre különös módon alakult a 20. században azokban az országokban, ahová a kommunista Szovjetunió hatalma kiterjedt. Riválist állítottak Miklós püspökkel szemben: a Télapót. Ez az orosz mesefigura volt hivatva elfeledtetni a Mikulás-nap keresztény jellegét. Szent Miklós ezen a próbálkozáson valószínűleg csak mosolygott: tudta, hogy ez a kísérlet nem tarthat sokáig, különösen nem abban az Oroszországban, amelynek ezer éven át ő volt az egyik legfőbb patrónusa.
Talán nagyobb aggodalommal tölti el manapság, hogy a Télapó-figura nem állt meg Európa határainál, hanem Észak-Amerikába is eljutott, ahol már nem is az ő riválisaként tűnik fel, hanem Jézust próbálják vele leváltani.
“Mikor pedig az Úr magához akarta venni, kérte az Urat, hogy küldje el angyalait, és fejét meghajtva látta, hogy angyalok jöttek érte. A „Tebenned bíztam” kezdetű zsoltárt mondta, egészen a „kezeidbe ajánlom lelkemet” szavakig, s az Úr 343. évében kiadta a lelkét. Egy márványsírba temették, és fejénél olajforrás, lábánál vízforrás fakadt.” (Legenda aurea)
Eredeti cikk: talita.hu