Az egész még Pesten kezdődött a kétezres években, valahol az Uránia mozi előtti dugóban egy hétfő reggel.
A kocsiban araszolva vártam, hogy végre elérjük az Astoria kereszteződését, ahonnan már legalább hármasba lehetett váltani, úgy haladt a sor át az Erzsébet hídon Budára.
Van az Uránia mozi után egy ház, nagyon szép, freskókkal díszített homlokzattal, mindig azt néztem, hogy legyen valami szép az egészben. Ajánlom mindenkinek, aki ott eszi a kefét vagy a reggeli fornettijét a sorban, nézzen fel alkalomadtán, mert egy lélegzetvételnyi időre feltölti a szívünket és felvillant egy másik valóságot egy reklám és egy erőltetett reggeli rádiós vicc között.
Szóval araszoltam ott sokadnapján magassarkúban bal bokagörccsel a sok kuplungozástól, és egyre jobban feszített a kérdés, hogy tényleg erről kell, hogy szóljon az életem?
Erre születtem, hogy itt kapjak minden reggel idegbajt a sorban, és aztán motort bőgetve szlalomozzak ezerrel át a hídon egy sokadik meeting kedvéért azokról a kiszínezett excel táblákról, targetekről és grafikonokról, amikhez baromira közöm nincs és a munkaadó multicégem ismeretlen felsővezetőinek sokadik-milliárdos bankszámláját se biztos, hogy befolyásolják? Hátrahagyva férjet – aki mellesleg a város másik felén ugyanezt csinálja – és elsőszülöttemen pedig kapkodva cserélve az ovis váltócipőt, meg se hallgatva, mit szeretne aznap reggel mesélni nekem?
Hol van ebben az élet értelme? Hol van ebben az én életem értelme?
Hol vannak benne azok, akikkel összekötött az élet? A család? Az összetartás?
És hol van a szeretet?
Hová lettek a tervek, hová lettek a tanulmányaim, az álmaim, a gondolataim, a gyerekkori hitem, és hová lett az élet napos oldala, amin mindig járni készültem?
Tényleg képes vagyok naponta odadobni a családomat, a szeretteimet és az álmaimat egy-egy tetves meeting vagy egy grafikon elkészítése miatt? Mert hányszor megtettem már…
Abban biztos voltam, hogy nem ez a dolgom, és mindig éreztem, hogy kilógok a sorból. Mégis emlékszem erre a pillanatra, amikor világosan felismertem, hogy nem jó ez így, nem akarom ezt folytatni. Kiszállok, fék, fék, fék…meg kell fejtenem, ki vagyok, mert ez nem az én életem, amit most élek, ez valaki másé, ez valami otromba, értelmetlen vetítés.
Ez volt az a pont, ahol sávot váltottam. Nemcsak a Rákóczi úton, hanem úgy az életemben. Amikor elhatároztam, hogy ezt így nem tovább. Még hosszú út volt előttem akkor, de azt hiszem, azóta megtaláltam a választ.
Isten hiányzott az életemből.
(Részlet készülő könyvemből – Szeder Bernadett OFS – minden jog fenntartva)