Annyiszor kézbe vettél, Istenem,
mint ritka követ a mágusok.
Vizsgálgattál: megtartsál vagy eldobj,
egyedül Te… Te tudtad, mi vagyok.
Egyedül Te… Te tudtad, Istenem,
mit rejt a kő, a horpadás, a nyom.
Érdemes valamit tenni velem,
vagy porrá zúzz, és elfújd a porom.
Engem ahányszor csak kézbe vettél,
mindig éreztem: a Tied vagyok.
Úgy nyomott, sebzett kezed fogása,
azt hittem olykor: széjjel szakadok.
Hozzám fájdalom közt közeledtél,
a megformálás kínját adtad át,
De a kő, por tündöklött kezedben,
visszaverte gyötrött sugarát.
Annyiszor kézbe vettél, Istenem,
Már el sem hiszem, hogy messze dobsz.
Mint ritka követ hasogatsz, formálsz,
hogy gyűrű legyek a kisujjadon.
(Ismeretlen szerző)