A húsvét misztériumának megélése és a Feltámadás öröme után nehéz visszatérni a hétköznapokba. De nem azért éltük meg, hogy megrendítő előadásként éljen a szívünkben, hanem hogy megerősítsen minket és kivigyük ezt az erőt a mindennapjainkba. Munkába, családi életbe, emberi kapcsolatainkba és a napi feladatok közé.
Néhány dolog, a teljesség igénye nélkül, amire talán érdemes emlékezni – és amit magunkkal vihetünk nap mint nap:
- Nincs feltámadás kereszt nélkül – de ez fordítva is igaz: minden kereszthordozásban benne lapul a feltámadás.
Próbáljuk meg a nehézségeinket az örökkévalóság mértékében nézni. Az Úr Jézus a feltámadásával arra tanított, hogy nem csak ez az életünk van. Van mögötte valami sokkal több, fontosabb és nagyobb. Az, hogy itt nehéz kitartani, nem fog örökké tartani – mert ez a világ elmúlik. Nem azért vagyunk keresztények, hogy a földi életünk megoldódjon – ezt senki sem igérte -, hanem azért, hogy örök életünk legyen. - Tartsunk ki szeretetben és jóságban, még akkor is, ha a világ szemében értelmetlennek tűnik, ha megbántanak, ha úgy érezzük, „nem érdemlik meg”, ha nem kapunk viszonzást stb.Krisztus megmutatta nekünk a feltámadásával, hogy az alázatos béketűrés és az Istenben leélt élet jutalma NEM a halál és a megsemmisülés.
- Békesség Nektek! – így köszönt az Úr a feltámadása után. Nekünk is a békességet kell növeszteni önmagunkban és terjeszteni magunk körül. Amin tudunk, változtassunk, de amin nem, azzal béküljünk meg. Bocsássunk meg egymásnak. Az Úr nemcsak értem halt meg, hanem azért az emberért is ugyanúgy, akivel épp kevésbé vagyok jó viszonyban. Próbáljuk meg az Ő szemeivel nézni embertársainkat.
- Csend és jelek. Az embernek annyi a napi feladata, hogy elvégezni nem lehet – abbahagyni viszont igen. Őrizzünk meg és vigyünk magunkkal egy darabot a nagyböjt csendjéből tovább. Keressük a lehetőséget a csendre, a nyugalomra, akár esténként egy gyertyával, akár hajnalban – mielőtt a világ beindul – az Úrral való imádságban, akár odakint a természetben. Csatlakozzunk rá Krisztus békéjének a hullámhosszára, hogy észrevehessük a jeleket, amik által Ő szól hozzánk.
- Veletek vagyok minden nap a világ végéig! – Ezt mondta Krisztus a tanítványainak. Hogyan van velünk, amikor csupa békétlenség, és bűn a világ??
Talán fel sem fogjuk, hogy Krisztus a feltámadásban nemcsak legyőzte és megdicsőítette az anyagot, hanem az Eucharisztiában ezeket a megdicsőült (=átlényegült) erőparányokat hagyta ránk. Anyaghoz kellett kötnie a szent erőt, mert az ember csak ahhoz tud kapcsolódni. Az Eucharisztia titokzatos átjáró az Istenhez, tegyük mindennapi életünk részévé. Teljesen más Krisztus erejével végigmenni az életen, mint anélkül. - Menjünk többet misére. A szentmise átváltoztatásában minden alkalommal a feltámadás megy végbe. Őt magát, a feltámadott Krisztust láthatjuk szentségimádáskor, Ővele egyesülhetünk a szentáldozásban. Nincs ennél nagyobb dolog, amit emberként kaphatunk. Lehet ezt mesének tartani, de mégis ezek azok a szent kijáratok a világ iszapjából, amivel mindannyian élhetünk nap mint nap, hogy az Ő erejével tudjunk végigmenni ezen az életen. A szeretet cselekedeteiben is találkozhatunk Vele, de ehhez mi is kellünk és mások is kellenek. A szentmise, szentáldozás, szentségimádás viszont olyan ajándékok, ahol csupán elfogadóként állunk. Ő adta nekünk, – saját magát. Ezt nem elfogadni és helyette keseregni az élet nehézségén – az önzőség bűne és súlyos tévedés.
- Készüljünk az örök életre. „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog” (Jn 11,25) Az Úr a maga feltámadott testével mutatta meg, hogyan fogunk élni halálunk után, ha Őt követjük.
Az örök élet már nem egy múlandó élet. Ezért múlandó eszközökkel nem készülhetünk rá. Tehát gyűjtsük a lelki kincseket, amiket nem rág meg rozsda. Szeretet, alázat, békesség, irgalmasság…minden, amit ezekkel az eszközökkel teszünk, az örök életünket építi, már itt a földön. - Tápláljuk a lelki életünket. Ha a lelkünket nem fejlesztjük, akkor nem lesz érzékszervünk, amivel meglássuk és meghalljuk az Istent, az angyalok énekét, a mennyországot. Ezért van, hogy a testi életet élő embernek hiába beszélünk a lélek szépségeiről, mert még nincs rá füle, hogy hallja. A test érzékei az évek során folyamatosan durvulnak és mind nagyobb ingerekre van szükség ahhoz, hogy élvezni tudjon bármilyen örömöt…amíg ki nem merülnek az érzékek. Ezért a test fejlesztése nem út az igazi boldogsághoz.
Imádságok, szentségimádások, ima-találkozók, lelki olvasmányok, szentgyónás, szentáldozás, szentmisék, szentírás olvasás, lelkigyakorlatok – ezek mind lelki érzékszerveinket táplálják. És ahogy ezek az érzékszervek tökéletesednek, fokozatosan, egyre többet fogunk fel a misztériumok titkából. Erre nincs más út, ezt nem lehet megkerülni. „A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet.” (Jn 6,63) - Hívjuk és várjuk a Szentlelket!
Jézus a húsvétban megnyitja a lelkünk érzékszerveit, és folyamatosan arra tanít, hogy higgyünk a Lélekben, legyünk lelkivé, ne ragaszkodjunk a világhoz többé stb.
Akkor fog tudni betölteni a Lélek Pünkösdkor, ha kiüresítettük magunkat és helyet csináltunk neki. Ha letettük a régi életünket, és a világi dolgainkat, amikhez ragaszkodtunk, és Istent választottuk.
Engedjük és kérjük, hogy vezessen minket arra az útra, amit Ő tervezett nekünk. Lehet, hogy el se merjük képzelni, hogy mi lesz, ha kiengedjük a kezünkből az irányítást, de ha nem félünk átadni magunkat teljesen, a Szentlélek GPS-ként fogja nekünk mutatni az utat. - Végezetül: menjünk és terjesszük az Evangéliumot. Az evangélium annak az örömhíre, hogy Jézus megment minket attól, hogy elvesszünk. Nekünk keresztényeknek az életünk példájával kell tanúságot tennünk ebben. Az élet forgatagában teremtsünk békét és szeretetet magunk körül. Adjunk reménységet a bánatos lelkekbe, ébresszük fel bennük az örök élet hitét. Legyünk hálásak, nyissuk meg a szívünket és osszuk meg a bennünk élő világosságot mindenfelé. De közben maradjunk szoros kapcsolatban Istennel, hogy ne a mi, hanem az Ő dicsőségére cselekedjünk és mindig az Ő arcát lássák meg, ne a miénket.