A két tanítvány úgy ment az Emmausz felé vezető úton, hogy a legszebb álmukat hagyták maguk mögött. Ebben a kilátástalan helyzetben szegődött melléjük Krisztus, amikor a legnagyobb szükségük volt rá. Mert Krisztus sosem érkezik túl későn vagy túl korán – és főleg sosem hagy egyedül az úton.
Barsi Balázs atya írja: “A húsvéti hit születésének pillanata az emmauszi tanítványok számára nem más, mint az átmenet a “látom, de nem ismerem” világából az “ismerem, de már nem látom” valóságába. Ez is keresztény hitünk egyik lényeges vonása.
“Ekkor megnyílt a szemük.” Ez a kifejezés nem a külső látásra vonatkozik, hiszen eddig is nyitva volt a szemük: látták az “Idegent”, figyelték az utat, hogy eljussanak a faluba, ahova tartottak. Ez a belső látás, a felismerés pillanata. A “megnyílt a szemük” az ókori ember számára kedves képes beszéd: a belső szem megnyílását jelzi.
S nehogy valaki a külső látásra gondoljon, kimondja: “felismerték”. E gondolatot az is igazolja, hogy az evangélista ezek után a külső látásról azt mondja: “eltűnt a szemük elől”. Az üdvösséget adó felismerés után az üdvösség szempontjából már nem szükséges többé a “fizikai” látás, nem adhat a felismeréshez semmi lényegeset. Ezért is mondja az Úr: “Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.””
