Krisztus velünk jön az úton

A két tanítvány úgy ment az Emmausz felé vezető úton, hogy a legszebb álmukat hagyták maguk mögött. Ebben a kilátástalan helyzetben szegődött melléjük Krisztus, amikor a legnagyobb szükségük volt rá. Mert Krisztus sosem érkezik túl későn vagy túl korán – és főleg sosem hagy egyedül az úton.

Barsi Balázs atya írja:  “A húsvéti hit születésének pillanata az emmauszi tanítványok számára nem más, mint az átmenet a “látom, de nem ismerem” világából az “ismerem, de már nem látom” valóságába. Ez is keresztény hitünk egyik lényeges vonása.

“Ekkor megnyílt a szemük.” Ez a kifejezés nem a külső látásra vonatkozik, hiszen eddig is nyitva volt a szemük: látták az “Idegent”, figyelték az utat, hogy eljussanak a faluba, ahova tartottak. Ez a belső látás, a felismerés pillanata. A “megnyílt a szemük” az ókori ember számára kedves képes beszéd: a belső szem megnyílását jelzi.

S nehogy valaki a külső látásra gondoljon, kimondja: “felismerték”. E gondolatot az is igazolja, hogy az evangélista ezek után a külső látásról azt mondja: “eltűnt a szemük elől”. Az üdvösséget adó felismerés után az üdvösség szempontjából már nem szükséges többé a “fizikai” látás, nem adhat a felismeréshez semmi lényegeset. Ezért is mondja az Úr: “Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek.””

Élő Jézus Krisztus!
Sokan nyújtják felénk kezüket, de nekünk nincs erős és nagy kezünk.
Sokan kiáltanak utánunk, de mi csak ritkán fordulunk vissza.
Sokan állítanának meg minket az úton, de képtelenek vagyunk a lassításra.
Húsvéti erőddel állj mellénk, hogy ne felejtsük el soha közelségedet.
Fogd meg a kezünket, és emeld fel a fejünket.
Tégy minket olyanná, hogy téged lássanak és érezzenek az emberek ott, ahol mi vallomást teszünk Rólad.
Szabadíts meg álruhánktól és hazug külsönktől,
hogy ne ártsunk tovább a te nagy művednek,
Adj szolgálatunknak őszinteséget!
Ámen.