A Szentírásban legalább hatszor előfordul ez a felszólítás számunkra: „Legyetek szentek!”* De hogyan lehetnénk mi szentek? Mi, a hétköznapok küzdelmeiben szétzúzott emberek, szétesett kapcsolatokkal, semmi szabadidővel, örökös rohanással, fájdalmakkal, sebekkel, betegen, fáradtan és kimerülve?
* (Lev 11,45; 19,2; 20,7; Szám 15,40; 1Tessz 4,3; 1Pét 1,15-16)
Mindenszentek környékén sokszor halljuk, hogy az életszentségre mindannyian meg vagyunk hívva. Nemcsak a felszentelt emberek, hanem a hétköznapi keresztény ember útja is az életszentség kellene, hogy legyen. Elhangzott korábban egy pápai buzdítás is, hogy modern, tornacipős szentekre van szüksége a világnak.
Mégis, mit kellene tennünk?
A legtöbb ember amikor a szentekre gondol, önkéntelenül a bús képű templomi freskókra asszociál, mondhatnánk cinikus humorral, hogy hát ez a búskomorság sokunknál már meg is van….Ugyanakkor Jézus azt is mondja, „azt akarom, hogy örömötök teljes legyen!“ (Jn 15,11)
A mai ember sokféle dolognak örül: munkahelynek, szakmai sikernek, sporteredményeknek, sikeres vizsgának, fizetésemelésnek, ajándékoknak, az unokák látogatásának, egy szép emberi kapcsolatnak, de örülni tudunk egy jó könyvnek vagy egy finom ebédnek is. Örülni szoktunk nagyobb alkalmakkor: eljegyzéskor, esküvőkor, gyermek születésekor.
Vajon mennyire teljes ez a mi örömünk?
Teljesnek teljes, csak mindig elmúlik. És amikor elmúlik, mindig egy újabbra kell vágynunk. Egy újabb találkozásra, egy újabb sikerre, valami újabb jóra. Lehet, hogy az életünk nem is szól másról, mint erről az „öröm-kergetésről“?
Ha teljesülhetne minden kívánságunk, vajon mennyi örömöt kérnénk? Kettő, három, négy, tíz, vagy száz alkalmat? Az elég lenne? Vagy mégis mennyi kellene? Végtelen?
Vajon megadhatja-e nekünk a véges életünk ezt a végtelen mennyiségű örömöt? Azt akarom, hogy örömötök teljes legyen – Krisztus újra elmondja ezt (Jn 16,24) – a titok tehát Benne van. Csakis a végtelen szeretet és jóság adhatja meg számunkra a végtelen örömöt, ez pedig maga az Isten és a Vele való összeköttetés. Isten az, aki betölteni képes a szívünkben az öröm után való sóvárgás hézagait. Örömünk tehát a Vele való folyamatos kapcsolatban rejlik. És ez az életszentség útja is: az élő Istennel való folyamatos kapcsolat. Ha Vele élek, akkor az Ő útján járok. Ha szeretem Istent és a felebarátaimat, a többi parancsot automatikusan betartom ezzel. (Róm 13,8-9)
Nem kell tehát lemondanunk a hétköznapok apró örömeiről, csupán Istennel kell megélnünk mindent.
Ha jobban megnézzük a szentek életét, láthatjuk, hogy ők sem voltak különlegesek. Sokan közülük igen gyarló emberi életet éltek eleinte, mielőtt Krisztus mellett döntöttek. Még megtérésük után sem voltak tökéletesek, de egy dolog közös volt bennük: úgy akartak élni, hogy Isten legyen az életük középpontjában. Hogy Isten határozza meg minden lépésüket, döntésüket, tettüket, gondolatukat. Átadták Neki az irányítást.
Irgalmatlanul nehéz a mai ember számára kiadni kezéből az élete irányítását. Nemcsak azért, mert a társadalom azt sulykolja belénk, hogy vegyük kezünkbe az életünket. Hanem, mert úgy növünk fel, hogy mindig mi vagyunk a középpontban. Az ember amikor megszületik, mindent saját magához viszonyítva tanul meg: a kisgyermek magához viszonyítva ismeri meg a távolság fogalmát, a magasságot, a mélységet. Magunkhoz viszonyítva ismerjük meg a körülöttünk lévő embereket, az elsők között kimondott „anya“ szó is csak a gyermekhez mérten értelmezhető. És ez így folytatódik egész életünkben, nem csoda tehát, ha szenvedünk, amikor Jézus azt kéri, felejtsük el önmagunkat, és Istent tegyük a központi helyre. Ez egy hatalmas egyensúly-váltás, amit nem elég elhatározni, ki is kell tartani mellette, újra és újra. Nagyon nehéz.
Hogyan tehetném Istent az első helyre?
Döntéssel, bűnbánattal, imádsággal. A döntés az Isten felé fordulás, a bűnbánat az elfordulás a rossztól, az imádság pedig behatolás Isten erőterébe.
Ha elfogadom, hogy Isten teremtett engem, akkor be kell látnom, hogy én az Övé vagyok….Ha pedig megteremtett, akkor valami célja van velem, tehát Ő már rendelkezett az életem felől. Ha pedig Isten öröktől fogva jó, akkor az Ő célja is csak JÓ lehet. Tehát valami JÓ rejlik abban, amit Ő velem akar, amit előre kitervezett az életemmel. Miért nem engedem hát, hogy megcsinálja ezt a JÓT velem?
Isten annyira jóságos, hogy szeretettel vár rám, elnézi az én önző önmegvalósítási kísérleteimet, amikor én akarom megmondani, és meghatározni, hogy mit kezdek a saját(?) életemmel. Szeretettel vár, amíg elégszer ütközöm a saját akaratom falaiba, és annyira megsebzem magam, hogy végre beismerem, egyedül kevés vagyok és az Ő segítségéért kiáltok.
Amikor Istent az első helyre teszem, akkor belátom, hogy a keresztény élethez nem elég a templombajárás, nem elég, hogy besorolom Istent a többi tennivaló közé, aztán vagy jut rá idő, vagy nem…Ő kell, hogy az életemet irányítsa, hogy ne vesszek el. Ő kell, hogy átmossa a lelkemet, hogy átszőjön bennem minden gondolatot és mozdulatot, és vezessen engem. A templombajárás és a szentségek vétele csak segítség nekem ebben.
Tudnom kell azt is, hogy attól, hogy Isten van első helyen az életemben, nekem nem kell visszavonulnom teljesen. Hiszen ahhoz, hogy legyen valamim, amit megáldhat, el kell kezdenem tenni dolgokat. De csakis az Ő útján, és csakis olyat, ami a saját vagy mások üdvösségét szolgálja.
Odaadni magunkat Neki és Életet venni Belőle – segítség abban, hogy szentté legyünk, és életünk végén hazataláljunk Hozzá, aki a mi egyetlen Urunk, és aki maga a SZENT.
Uram, átadom Neked életemet.
Vedd kezedbe és tegyél vele azt, amit jónak látsz.
Vezess arra az útra, amin Te szeretnéd, hogy járjak.
Használj engem a Te dicsőségedre.
Bocsásd meg vétkeimet és tévelygésemet,
ments meg engem önmagamtól és a gonosztól.
Áraszd ki életemre kegyelmedet,
hogy Neked tehessek mindent, amit teszek.
Hogy Téged keresselek,
Általad szeressek,
és ebben a szeretetben térjek majd haza Hozzád.
Uram, Neked adom mindenemet.
Tégy alázatossá, hogy megelégedjek Veled.
Segíts engem utamon,
tedd teljessé bennem örömödet,
és földi halálom után
add meg nekem az üdvösséget.
Ámen.